„A lázadók mindig akadályokba ütköznek”

Ismerjétek meg Solczi Leventét, a 3 D MEDIA tulajdonosát Kiss Ákos, debreceni területi koordinátorunk szemüvegével.

 

  • Solczi Levente, a http://3dmedia.hu/ tulajdonosa, egy újszerű technológiával lépett be az ingatlan-és turisztikai piacra. De honnan indult ez a sikeres vállalkozás? Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy te egy sorozatvállakozó vagy…

Gyermeki kíváncsisággal nyúlok mindenhez hozzá. Egy nagyon fontos dolog az, hogy hány éves korodig vagy képes megújulni, kitalálni valamit, keresni egy olyan technológiát, eszközt, vagy egy projekthez nyitottan hozzákezdeni, anélkül, hogy a sztereotípiák miatt elveszel magadtól és másoktól lehetőségeket. Szerintem érdemes örök gyereknek maradni. Egyszerűen érdekelnek azok a dolgok, amik különlegesek. Ha látom, hogy valakinek egy kreatív ötlete volt, és azt végig csinálta, amihez aztán én is hozzáférek, az nagyon jó. 19 évesen váltottam ki először vállalkozói igazolványt. 16 évesen már rájöttem, hogy nem bírok alkalmazottként utasításokat végrehajtani. Nem volt büdös a munka, de újító szándék volt akkor is bennnem, diákmunkásként viszont nem kérdezik meg az embert, hogy miért csinálok dolgokat másként. De én kritizálok, mindig, a mai napig, persze megoldási javaslatokat is adok. Minden esetben konfliktusaim voltak ezeken a helyeken, mindig kirúgtak, vagy felmondtam…pénz viszont kellett volna, ahhoz, hogy éljek…így elsőként azt gondoltam, hogy tudok gitározni, akkor tanítani is tudom. Én döntöttem el mit csinálok, hogyan, azt csináltam, amit szerettem, és fizettek érte. Itt dőlt el szerintem, hogy vállalkozó leszek. Az alkalmazottak más álmaiért dolgoznak, más céljai elérését segítik. Persze sok embernek biztonságot ad ez, nagymamám is több, mint negyven évet húzott le a Gördülő Csapágy Műveknél, és a mai napig szeretettel gondol vissza rá.  Ha viszont másként gondolkodsz vagy mélyebben, akkor vállalkozói beállítottságod van, mert komplexen gondolkozol folyamatokon, az pedig már azt jelenti, hogy egy cég működtetését átlátod.

  • Ezt a vállalkozói gondolkodásmódot azért nem tanítják az iskolában. Honnan jön a felismerés, hogy ez az?

Jó kérdés – de talán az lehet, hogy sokat olvastam. 17-18 évesen került kezembe a Gazdag Papa-Szegény Papa című könyv és az Üzletkötés Iskolája. Az értékesítés, mint szakma ezek szerint egy emberközpontú dolog volt korábban, és választ ad arra a kérdésre, hogy hogyan tudod a paramétereket haszonérveléssé formálni. Miért lesz a másiknak jó? Kíváncsi voltam, érdekelt, és az is jellemző volt, hogy többen hallgattak rockzenét, és ez a fajta lázadó attitűd, ami ehhez kapcsolódik, azt szülte, hogy „ha le akarsz szakadni a szülőkről, tartsd el magad”. A lázadók mindig akadályokba ütköznek, szobafogság, zsebpénzmegvonás stb. Akadozik az alapellátás, nincsenek jutalmak. Ez nagyon fontos, mert gyakorlatilag korán meg kell oldani magadnak ezt a dolgot. Mikor csalódás ér a munkahelyen, mert olyan zenét hallgatsz, meg olyan könyveket olvasol, ami pont szembe megy azzal, amiben te létezel. Nincs más kiút, valamit tenni kell-és ez nem egy boldog, kreatív alkotói állapot. Az első vállalkozás mindig egy nehéz szülés és kényszer. De ez így van rendjén, maga a születés is egy brutális trauma. Szerintem felnőttként át kéne esnünk a szülésen újra – lehet sokan belehalnának, vagy dramatizált állapotba kerülnének. Szenvedés és fájdalom nélkül nem tudsz megújulni. Ezért egy vállalkozást is sokszor az szül meg, hogy valaki diszkomfort állapotban van, és kiutat keres. Az első igazi vállalkozásomban egy barátom helyett mentem el interjújára, le akartuk csekkolni, hogy nem kamu – e a cég. Ez egy magán-számítástechnikai oktató cég volt -érdekes, hogy akkor még fizettek ezért az emberek, ma meg már ingyen sem kell –  amely képzéseket szervezett országszerte. Itt olyan jól sikerült a szűrés, hogy felvettek a haverom helyett- ezt persze megbeszéltük, nem lett belőle probléma. Utána az lett a munkám, hogy el kellett mennem városokba, ahol meg kellett győznöm az embereket arról, hogy nagyon érdeklődők legyenek. Meg kellett mutatnom, hogy mit nyernek azzal, ha önmagukat fejlesztik. Jól éreztem magam, magamnak osztottam be az időmet. Senki nem szólt bele, ha este 22.00 kor kaptam valamire ihletet, nem 8-16 közt. Ez csak egy intézményrendszer szokásrendszere. Ha ebből kijössz, láthatod, hogy nincs a „kinti világgal” baj. Közben olyan élményeket szereztem, hogy például egy kisvárosban, a tehénólban egy szalmabálán ülve arról beszéltem egy bácsival, hogy őstermelőként semmit nem tud a számtógépről, pedig jó lenne. Beszéltem vasutassal, aki a vonatkerekeket ütögetett. Nála meg kellett találni azt, hogy hová tudna előlépni cégen belül ezzel a tudással. Ő már lemondott magáról, azt mondta bonyolult, satöbbi. Végül innen tudott fentebb lépni. A mai napig megmaradt bennem ez a tárgyalás, mert nem rátukmáltam azt a képzést, hanem egy célt adtam neki. Ezt az érzést keresem azóta is. Folyamatosan olyan munkákba kezdtem bele, amiben ezt az érzést megkaphattam. Dolgoztam ezután pénzügyi területen, majd később egy akadémia létrehozásában vettem részt, ahol álláskeresőknek tudtunk segíteni. Ez érdekesen indult. Gondolkodtam, hogy benne ragadok a pénzügyi szektorban, kaptam egy jó nevű banktól egy nagyon komoly ajánlatot. A gazdasági válság nyomán mindenki túlélésre játszott, leépültek ezek az értékesítési hálózatok. Nekem, mint értékesítőnek nagyon fogyott a pénzem. Két opció volt: vagy elfogadok egy nagyon jó fix vezetést és vezetői pozíciót-amivel betagozódom a rendszerbe, vagy belekezdek valami új dolog építésébe. Már az erkölcsi bizonyítványomat is kikértem, és felmentem Pestre- azért azt tudni kell, hogy akkor annyira rosszul álltam anyagilag, hogy ennek a finanszírozása is kihívás volt- és az aláírás pillanatában visszautasítottam az ajánlatot. Kijöttem az ajtón, és azt éreztem, hogy szabad vagyok, és nagyon csóró. Ekkor kezdtük el az akadémiát csinálni, álláskeresőknek azt a lehetőséget ajánlottuk, hogy tréningeken vegyenek részt, minimális összegért. Sokszor kiderült, hogy embereknek nem az önéletrajzával van gond, hanem a tárgyalástechnikával, vagy az attitűddel. Egy-egy ilyen foglalkozásunk néha csoportterápiába torkollt. Egy másodperc alatt mindenki tudott 10 okot mondani, hogy miért nincs munkája. Én azt láttam, hogy a legnagyobb közös nevező az, hogy ezek az emberek saját magukról mondtak le. Feladták fejben. Ez a munka arról szólt, hogy a sikertelenség érzéséből kimozdítsuk őket. Rengeteg ember élettörténetet végighallgatottam, több ezret. Így kaptam egy képet a társadalomról, ami egész jó. Egy üzleti tárgyalás eleje úgyis arról szól, hogy megismered a másikat. Dolgoztunk képzőintézményekbe, marketing munkákkal is foglalkoztunk. 2011 körül hobbiból vettem az első kamerát, csak érdekelt. Éjszakánként, youtubról tanultam fotózni és videózni.

https://www.youtube.com/watch?v=MMh1VifFuGY

Ha minden nap egy órát foglalkozol valamivel, akkor hamarosan piacképes tudásod lesz bele. Lett egy két felkérésem munkákra, és nekem is tetszett a végeredmény, meg másoknak is. Ebből lett a mai médiavállalkozásom, a 3D Media. Az első filmeket úgy értékesítettem, hogy egy gagyi kamerát kiegyensúlyoztam egy cigisdobozzal egy műanyag kuka tetején, és ezzel önéletrajz videókat csináltam az álláskeresőknek. Így utólag, hány embernek tudnád azt eladni, hogy helló, ez vagyok én, és ez a cigisdoboz, meg ez a kuka a munkaeszközöm? De jól ment a dolog, mindenkinek sikerült állást találnia. Kicsit olyan ez, mint amikor egy introvertált ember keres állást, aki nagyon jó a szakmájában, de inkább egy kevésbé tehetséges, de jó kommunikációs készségű embert fognak felvenni helyette. Vagy olyan, mint a párválasztás: az az értékesítés legősibb, és legtisztább formája. Néha megbotránkoznak ezen emberek, de ez egy nagyon letisztult értékesítési folyamat. Én nagyon sokat elemeztem ezt. Egy randiguru vállalkozáson is agyaltam amúgy.

  • Volt is egy ilyen vállalkozás, sikertelen fiúkat tanítottak csajozni.

Igen, és fizettek érte emberek. Ezért gondolom a mai napig, hogy lenne rá kereslet.

2015 év végén kezdtem gondolkodni, hogy a kiterjesztett valóságot hogyan lehetne megmutatni az embereknek úgy, hogy az hasznos legyen. Akkor-és még most is- filmeket és fotókat készítünk, ami nagyon jó, de egy passzív élmény. Olyan dologra vágytam, ami meg tudja tréfálni a tudatod, és közel tudja hozni a felhasználókhoz a távoli tereket is. Ez egyébként onnan jött, hogy beültem egyszer egy szerkezetbe, amit 9D-nek hívnak a piaci árusok. Rám annyira durván hatott (egy olasz várost néztem meg virtuálisan), libegett, lengett alattam az egész, én meg ordítottam. Az emberek körbeálltak és kameráztak. Imádtam az egészet. Visszaültem még egy körre. AZ agyam valószínűleg fogékonyabb az ilyen dolgokra. 2015 év végén rájöttem, hogy kéne valami. 2016-ban eljutottam odáig, hogy van egy csomó fotós és filmes eszközöm, és van 360 fokos kép is, a kérdés az volt, hogy ezeket hogyan tudom összekötni. Sokan csinálnak 360 fokos képet, de összekötni, az már eggyel magasabb szint. Kicsit utánajártam, és azt láttam, hogy hiába új dolog ez nekem, de igazából egy 10 éves technológiáról beszélünk, ld. Google Streeview. Olyanokat meg tudtam csinálni, hogy ha egy lakásban van egy TV, akkor a képernyőn megjelenik a mi reklámunk. Kép a képben. Nagyon jó volt. Az embereknek viszont nincs türelme ahhoz, hogy elmerüljön a dolgokban. Egy VR fórum arról szólt, hogy melyik a világ legjobb technológiája. Ott egy hozzászóló elég meggyőző dolgokat linkelt. Utánajártam, hogy ki ő, miket csinál. Így jutottam el oda, hogy családi házakat tudtam bejárni virtuálisan Amerikában, és már azon gondolkodtam, hogy hogyan rendezném be. Szóval elkezdett az agyam olyan funkciókat kihasználni, amiket nem kellene. Rájöttem, ez ennyire immerzív és hatékony, pl. egy épületbemutatásban. Telefonáltam Chicago-ba, de azt mondták, hogy nem tudják megoldani a szállítást. Végül Angliába tudta megrendelni ezt a 3d szkennert egy barátom. Mi kiutaztunk az akkori üzlettársammal. Hazahoztuk a kamerát, és elkezdtünk azon brainstormingolni, hogy mit csináljunk, ha már ráköltöttünk egy csomó pénzt. Beszkenneltünk lakásokat, megmutattuk ismerősöknek, és mindenkinek tetszett, hogy mennyire látványos, de nem tudtuk, hogy ebben mi az üzleti modell. Kb. olyan volt, mintha a vezetékes telefonok korában kezdtünk volna el rohangálni egy mobiltelefonnal. Az eszközt soha nem látta senki, nem tudják használni, és neked bizonygatni kell, hogy ez sokkal jobb, mint a korábbi eszköz, de nem értik az emberek.

Nem tudtuk megmutatni, hogy ez mivel teszi jobbá az emberek életét, vagy a vállalkozását. Így adódott a kérdés, hogy piacot kell teremteni egy olyan szolgáltatásnak, ami még nincs itthon. Az amerikai piacon ezzel az eszközzel ingatlanokat mutatnak be. Nyilván ott államokat repülnek át adott esetben, hogy megnézzenek egy ingatlant, tehát van igény ilyenekre. Magyarország viszont kicsi, nem releváns ez a dolog. Még egy Debrecen-Budapest táv is bejárható hamar, ha ingatlant keres az ember. Próbáltuk az ingatlanirodákat is felkeresni ezzel, de óriási csalódás volt: több helyen azt mondták, hogy nekik jó az, ahogy dolgoznak- vagyis, hogy VHS fotókat nyomtatnak ki papírra. Csúnya fotók, nem tudod összekapcsolni a tereket. Láttuk, hogy óriási szükség lenne az ingatlanpiacon innovációra, optimalizálva ezzel a sikerdíjakat, a vásárlói élményt, és minden mást. Az elmúlt 2 évben sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnánk ezt involválni. Persze tudjuk, hogy megy az értékesítés: ha egy erkélyről szép a kilátás, viszont penészes a konyha, akkor kiviszlek az erkélyre, és azt mondom, hogy „látod, ez megfizethetetlen”, és meggyőzlek, hogy vedd meg a penészes konyhát. Nyilván egy tiszta, objektív, csalásmentes rendszerben máshogy működne, nem lennének csalódások, nem lennének felesleges utazások. Ez még mindig foglalkoztat, hogy be lehet robbanni vele, de majd később. Viszont a csalódáson túl kellett valamit kezdeni, ezért túltettük magunkat ezen. Mindig azt csinálom, hogy ha valami sikerült, akkor azt el kell kezdeni rekonstruálni. Az üzleti életben vannak receptek. Mindig az a kérdés, hogy mit csináltam akkor amikor sikeres voltam, és ugyanazt a lépéssorozatot próbálom ismételni.  Ilyenkor mindegy, hogy az ember kenyeret süt, vagy tortát. Ennél az esetnél a piacot kezdtem el felizgatni azzal, hogy mi van a kezünkben. A szálláshelyek voltak az első célpont- ebben is voltak már csalódásaim, amikor az 5 négyzetméteres szobát eladják hallnak. Leültem egy pszichológussal, Végvári Edittel, hogy itt a technológia, ami képes arra, hogy virtuálisan sétáljunk egy ingatlanban, hogyan tovább? Nem lövöm le a poént, de a lényeg, hogy a szociálpszichológia foglalkozik azzal, hogyan lehet hatni valakire egy monitoron keresztül, vagy egy többlépcsős pszichológiai folyamaton végig vezetni úgy, hogy ne is legyen ezzel tisztában az alany. Persze ez jó dolog, a hajtóereje az ősi dolog, a kíváncsiság, és egy felfedezői élményt kap az alany. A szálláshelyeken nagyon el akarnak adni, nagyon retusált fotókon akarják eladni a dolgokat az alanyoknak. Kicsit olyan a helyzet, mint amikor sok a smink egy lányon. Ez a technológia viszont sokkal meggyőzőbb, egy értékesítési csatorna lehet. Tartottunk előadásokat Hajdúszoboszlón, Egerben, ahol az volt a tapasztalat, hogy voltak megrendelői. Csináltunk filmet, szkenneltük az épületeket majd ezeket összekapcsoltuk.

  • Itt adódik a kérdés: ti egy Amerikában már ismert technológiát vettetek meg, és kezdtetek el piacra vezetni itthon. Mi ebben a ti innovációtok?

 2016 -ban vettük meg az eszközt, 2017 elején már szálláshelyekkel tárgyaltunk. Az amerikai cég 2017 nyarán kezdte el kommunikálni a saját csatornáin, hogy szálláshelyek bemutatására is alkalmas a technológia – előtte csak ingatlanértékesítésben használták. Szóval 9 hónappal a mi vásárlásunk és felhasználási területünk után. Nem mondom, hogy mi voltunk az elsők ebben, de benne van a pakliban. Szóval másra használtuk, mint amire a cég tervezte, és elterjedt a módszer. A másik dolog, hogy a hagyományos filmes-fotós technológiákat ezzel a 3D technológiával összekapcsolva miniatűr világokat lehet teremteni. Például bizonyos területekről légisétát tervezhetsz, tetszőleges magasságban. Egész városrészeket meg lehet így mutatni, bejárhatóvá tenni. Mi összekötjük az új és a régi technológiát és így teremtünk valami egyedit a megrendelőnek. Ezzel párhuzamosan egyébként pszichológiát hallgatok, most fogok végezni. A helyzet az, hogy bármilyen technológia is van valahol, a business világában is ember-ember interakciókról szól az egész. Mondjuk a reklámszakemberek is mindent megtesznek azért, hogy manipuláljanak minket. Én viszont hiszek abban, hogy van olyan értékesítés, ami mindkét félnek jó, és nem olyan, mint egy érdekházasság.